Az én álmaim
Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm, nem tudom kinyitni a kaput, pedig nekem be kell engednem a mentőket, különben későn érkezik a betegemhez. Ám a zár meg se moccan, áll a kapu, mintha vasrámájába forrasztották volna. Segítségért kiáltok, de nem figyel rám senki a három emelet lakói közül, nem is teheti, hiszen – jövök rá – csak tátogok, üresen, mint a hal, az álombeli rémület csúcsa annak a tudatosodása bennem, hogy nemcsak nem tudok ajtót nyitni a segítségnek, de meg is némultam. Szabó Magda: Az ajtó Kedves Mindennapi-oroszozók! Nyáron mindennap orosz és magyar íróktól, költőktől otthonnal, körny...