A Bajkál lánya

A burját legendát vers is megörökíti («Сказ о Байкале, Ангаре, Енисее и Шаман-камне»).

Valamikor réges-régen élt a dúsgazdag, de kegyetlenül zord Bajkál. Elég volt csak kissé bosszúsnak lennie, hullámai azon nyomban a szikláknak csapódtak. Sok folyó, patak szolgált neki. Sok-sok fia, de csak egyetlen lánya volt: a párja-nincs-szépségű Angara, aki nappal olyan volt, mint a ragyogó égbolt, éjjel pedig, akár a legsötétebb felhő.

Bajkál imádattal szerette és óvta a lányát. Nem is engedett senkit a közelébe. Ezért aztán Angara – ahogy növekedett – egyre gyakrabban álmodozott arról, milyen az apja birodalmán túli világ, milyen a szabadság.

Egyszer véletlenül meghallotta, amint egy sirály messzi tájakról, dús és tágas sztyeppékről mesélt. És mesélt még a dicső Szaján fiáról, a dalia Jenyiszejről is.

Ettől a perctől kezdve azonban Angara nem tudott másra, csak Jenyiszejre gondolni. 

De hát hogyan szabaduljon ki apja fogságából? Isteneitől kért segítséget: ne hagyják, hogy szépséges ifjúsága így pusztuljon el, adjanak neki erőt, hogy elhagyhassa e sziklafalakat.

Tudomást szerzett erről Bajkál, ezért még jobban elzárta lányát a külvilágtól. Majd elindult, hogy férjet keressen Angarának. A választása a közelben élő Irkutra esett. Amikor mindezt megtudta Angara, keserves sírásba kezdett. Könnyekkel kérlelte apját: ne kényszerítse őt Irkuthoz, ahhoz, aki nem tetszik neki.

De Bajkál hajthatatlan maradt. Angara nem tudta meglágyítni az apa kegyetlen szívét.

Közeledett az esküvő napja. Az istenek (Тэнгэри) mély álmot bocsátottak Bajkálra, az Angarát őrző Oljhon pedig a kis patakok locsogásától szenderült álomba.

Ezt kihasználva, Angara kiszökött a börtönéből. Segítségére siettek a kis patakok. Vizükkel alámosták a part menti sziklákat, föld alatti járatot vájtak, amelyen végül Angara nagy robajjal a felszínre tört, és elindult áhított Jenyiszeje felé.

Csakhogy a robajra felriadt Bajkál is. Azonnal megértette, mi történt. És éktelen haragra lobbant. Óriási vihar kerekedett: beleremegtek a környező hegyek, elpusztultak az erdők, elmenekültek a vadállatok, a folyó legmélyére rejtőztek a halak, a Naptól kértek menedéket a madarak… Fújt, süvített a szél, megállás nélkül, fáradhatatlanul… a hatalmas víz pedig csapdosott, áramlott, rémisztő hullámokat vetett.

Kirohant a palotából a dühöngő Bajkál. Letört a szemközti hegyről egy óriási darabot, és lánya után hajította. Úgy gondolta, ezzel a sziklatömbbel elzárhatja Angara útját. (Ott, ahol az Angara ered, ez a szikla mind a mai napig megvan. Sámán-kő a neve.)

Azonban Angara már messze járt… És – hosszú utat megtéve – eljutott kedveséhez, Jenyiszejhez, akivel az első találkozás óta egy párt alkotnak.